Századok hangjait éltető kopott politúrjával simult bele a világtalan térbe. Ódon, gőgös csöndben várt. Robosztus-feketesége kecses, faragott lábakon állt. A néma terem izzott a hangtalan hangszertől. Még a kinti eső kopogása sem ért el idáig. A történelem és az örök változás érintetlenül hagyta az elfüggönyözött termet, engedte, hogy a zongora fekete-napfényes királynőként uralkodjon az időn és téren. És a zongora csak várt.
