Ötéves volt, amikor egy velemi ház kapualjában meglátott egy régi zongorát. Azt sem tudta először, mi ez, de a látvány megbabonázta, és el is döntötte az ő további sorsát. A szülei hazavitték a hangszert, ez lett az első zongorája.
A képhez hozzátartozik még egy kürtművész édesapa és egy fuvolaművész édesanya, és persze a hangszereik, de zongora történetesen nem volt otthon. „Addig is sok zenét hallgattunk otthon, nagymamám mesélte, hogy sokat vezényeltem játékból gyerekként, és mindig a komolyzene volt az, ami megnyugtatott” eleveníti fel a családi emlékeket Kiss Márton. Ötévesen kezdett zeneiskolában zongorázni, és mivel a gyerekkori vezénylés nem hagyta nyugodni – azóta is kacérkodik a karmesteri pályával –, szeretett volna több hangszert is megismerni. Kürtölt, dobolt, furulyázott, de a zongorától soha nem távolodott el. „Az a legszebb benne, hogy bármit lehet rajta játszani. Egyetlen másik hangszer sincs a világon, amelyik le tudja kísérni saját magát, amin el tudom játszani, amit kürtre, fuvolára vagy hegedűre írtak. Nem volt kérdés, hogy mellette maradok.”
